"...érdekes kihívásnak mutatkozott a korálharmonizálás"

Beke István interjú

Az Ivan & The Parazol a magyar könnyűzene egyik olyan friss hajtása, amely valami változatosságot hozott a már évek óta poshadt állóvízként elterülő hungaro-audiokultúrába. A BronzBagoly megalakulásának örömére sikerült egy találkozót megbeszélnem a zenekar billentyűsével, Beke Istvánnal, aki az Astoria egyik jól ismert gyrososánál osztott meg velem (és veletek) történeteket önmagáról, az Ivanról és úgy általában a zenéről. A szokásos felvezető után bele is vágtunk az érdekes részbe.

 - Mint billentyűstől, talán joggal kérdezhetem, hogy hogyan kezdődött ez az egész? Mikor kezdtél el zongorázni?

 - Általános másodikban kezdtem el szolfézsra járni, harmadikban meg elkezdtem zongorázni, bár azt tizenhárom éves koromra abba is hagytam. Helyette nyolcadiktól zeneszerzést és összhangzattant tanultam, lényegében az egyetem 3. évéig.

- Miért hagytad abba a zongorázást?

 - Sokszor nem melegítettem be gyakorlás előtt és e nélkül úgy három óra után beáll az ember keze és ínhüvelygyulladást kaptam, ami miatt sokáig kellett orvoshoz járnom.

 - Hu. És akkor hogy sikerült mégis ilyen szinten maradni, vagy még inkább fejlődni zongoratudás terén?

 - Egyetem közben két évig jártam jazz zongorára.

 - Kevesen tudják rólad, de több évig a Svábhegyi Református Gyülekezetben szolgáltál, mint orgonista. Hogy jött ez és hogy illett ez bele az akkori tudásodba?

 - ’99-ben ballagtam a Baár-Madas Református Gimnáziumból és akkor keresett meg akkori hittantanárom, hogy lenne-e kedvem egy épphogy alakulófélben levő református gyülekezet kántoraként dolgozni. Akkoriban az összhangzattan mellé nagyon érdekes kihívásnak mutatkozott a korálharmonizálás, így hát elvállaltam és lényegében körülbelül tíz éven keresztül csináltam is.

 - Gondolom a zeneszerzéssel van az is kapcsolatban, hogy elkezdtél producerkedni.

 - Nem szeretem ezt az elnevezést. Illetve az igaz, hogy legjobban talán a producer névvel lehet illetni azt, ami csinálok, de valami pontosabbat is ki kéne találni. Mert a producer egy olyan “lektor”, aki eladhatóvá, fogyaszthatóvá teszi a zenét, amit a zenekar elvisz neki. Nem csak felveszi az anyagot, de folyamatosan belepofázik, hogy itt kéne bele még egy kis kolomp, ilyen hangszer, olyan kiállás, vagy dalstruktúrában változtatások, vagy épp az előbb említett összhangzattani kérdések. Ami miatt mégse tartom magam annak, az az, hogy komolyan akkor lehet venni egy ezzel foglalkozó embert, ha az eszközparkja is adott hozzá. Én ilyennel nem rendelkezem, mert ez inkább hobbi nekem.

 - És kik azok, akiket esetleg ismerhetünk?

 - Hát valójában a Take My Hand- ig az összes Ivan & The Parazol számot nálam vettük fel illetve a legutóbbi munkám, aminek kifejezetten örülök, az a Middlemist Red EP-je, aminek nagyon jó visszhangja van.  Összességében azt lehet mondani, hogy leginkább középsulisok jönnek hozzám, vagy olyanok, akiknek még nincs nagy rutinjuk.

 - Legismertebb „projekted” tagadhatatlanul az Ivan & The Parazol. Mik voltak a megalakulás körülményei?

 - 2009 szeptemberében kezdődött, amikor én, Simi és Jani egy Piknik Huszár nevű helyen játszottunk a Várban és utánunk Iván az akkori gimis zenekarával játszott és megtetszett a kiállása és a habitusa. Sokszor írtam neki, hogy el kellene valami közös munkát kezdeni, majd 2010 februárjában találkoztunk először jammelni. Ahogy haladtunk előre, úgy szállt be ebe a “hálószobaprojektbe” Jani, Simi, és később Máté is becsatlakozott.

- Ezeket a számokat lehet most hallani?

 - Hál’ Istennek nem.

 - Akkor nem sikerültek túl fényesen.

 - Ezt inkább ne feszegessük, mert az akkori számok felvételeinél is híven tükrözik azt a fejlődési folyamatot, amin a zenekar is átesett. Azok a felvételek inkább demonak voltak jók, nem is várhattunk volna többet.

 - Akkor inkább beszéljünk a Marshallról, ami az első komolyabb sikeretek volt.

 - Klippet is forgattunk hozzá, majd ezt koncertek követték, míg 2012-ben megjelent a Yellow Flavour című kislemezünk, 2013-ban pedig a Mama, Don’t You Recognize Ivan & The Parazol? című nagylemez is.

 - És melyik számotokra vagy a legbüszkébb, melyik sikerült a legjobban?

 - Talán a Take My Hand. Annak köszönhetjük eddigi legnagyobb sikerünket.

 - És esetleg meg lehetne tudni, hogy hogyan készülnek a számok, mi az írás menete?

 - Szerintem előre tudtad, hogy mi lesz a válasz: „mindenki részt vesz benne, amit tud, beleteszi.”

 - És mi az igazság?

 - Tényleg ez. Bár ha kicsit inkább bele akarunk menni a részletekbe, akkor azt kell mondjam, hogy a szövegek nagyrészt Iván munkái, a riffeket pedig Máté, Jani vagy én szállítjuk és közös erővel megfejtjük.

 - Ez mit jelent?

 - Amikor erre a csontvázra rápakolod a húsokat. Lényegében egy egészet csinálsz a számból, ami összességében is élvezhető, változatos és pörgő. Szeretek kicsit komplexebben gondolkodni, bár sokszor a szám nem engedi ezt meg, de igyekszem elkerülni azt a csapdát, hogyha halkan játszok egy számban egy riffet, akkor az a verze, ha ugyanazt hangosan, akkor az már refrén.

 - És milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

 - Szerintem idén még mindenképpen Magyarországon maradunk, nagyon szeretjük a hazai közönségünket, ők tettek azzá, amik lettünk és még nem akarunk megválni tőlük – külföldi karrierépítéshez szerintem még nincs meg sem a kellő érettségünk és apanázsunk. Azonban a 2014-es SXSW fesztivál promódala lett a Take My Hand, ezért áprilisban megyünk vissza Texasba és szép sikereket és kapcsolatokat köszönhetünk az októberi new yorki miniturnénknak is. December-február körül szeretnénk megjelentetni a második lemezt, amiből két számot már meg lehet hallgatni a Youtube-on is. A Don’t Wanna Die és a Baby Blue lesz az a két véglet, ami közé a többi szám elhelyezhető lesz az új albumról.

 - Ilyen előrehaladott állapotban van a számírás?

 - Igen, a számok egy része szinte már kész, többük még kidolgozásra vár..

 - És mikor lehet megnézni titeket legközelebb?

 - December 14-én a Vad Fruttik előtt fogunk játszani a PeCsában. Gyertek el, jó buli elé nézünk.

 - Köszönjük szépen az interjút!

- Én kösz.